Elsődlegesen étkezésre használt, lapból és lábazatból álló állvány mindennemű formai és funkcióbeli változata.
A magyar néprajzi szakirodalomban a parasztházbeli szentsarokban, állandóan azonos helyen álló nehéz étkezőbútor, szemben a változó elhelyezésű, könnyű asztalszékkel.

A 19. század elejétől a kávás (nem bakon álló) asztalnak kései, klasszicista stílusú formája vált uralkodóvá. A gótikus asztal, korábban asztalosbútor készítése a 19. századra általában molnárok, ácsok, barkácsolók kezére ment át. Az általuk készített keményfa asztalok egyedüli dísze a lábak csipkézése volt. Az asztalosok gyártotta asztalok rendszerint fenyőből valók voltak, festett virágozással, mely főleg az asztallapot borította, s a reneszánsz jellegű abroszhímzésekhez igazodott. Klasszicista keményfa asztalon előfordult intarzia és faragás is.
Az asztalt eredetileg csak ünnepen terítették le, s egyedül ekkor ettek róla; régebben csak ilyenkor vitték be a házba.

Az ókori asztal az asztalszéknek felel meg, kevés személy számára szolgált, lényegében talapzatra emelt kerek tálca (tálcaasztal). Ennek helyére az i. sz. 1. évezred végén a római kori árusító-, ill. munkaasztal lép, az étkezések idejére bakokból és rájuk fektetett deszkákból hevenyészett hosszúasztal (bakosasztal).

A 14. századtól Itáliából terjedt el az állandó asztal, a korábbi, oldható kötéses deszkalábas asztal, és a 15. sz.-ban megjelenő, 4 egyenes oszloplábon álló, kávaerősítésű asztal. A deszkalábas asztal hatására D-német területen alakult ki a 15. században a ferde- vagy terpeszlábú asztal és a kecskelábú (x-lábú) asztal (gótikus szabású asztalok). Mindezek a formák az európai parasztoknál is elterjedtek.

A magyarok az asztalt a honfoglalás után, az asztal megnevezéssel együtt a szlávoktól vehették át. Az Árpád-kori falusi házakból földbe vert lábú asztal nyomai kerültek elő; ilyen karólábas asztal szegényeknél a 20. századig volt használatos. A bakos asztal ezzel párhuzamosan terjedhetett falun, míg a 19. századra alkalmi bútorrá vált, főleg lakodalom idejére. A gótikus jellegű asztalok parasztházbeli meghonosodásának kezdete a hódoltság előtti időre tehető, de Magyarország keleti részén a 19. században is készültek még szobai alkalmazásra. Jellemzőjük a nagyméretű, lefelé keskenyedő fiók (szakirodalomban: bölcsős vagy erdélyi asztal), s előfordul az alsó részben beépített ajtós szekrényke is (kamarás vagy szekrényes vagy tömlöcös vagy medve asztal). A késő reneszánsz, orsósan esztergált lábú (olaszlábas) asztal csak Nyugat-Magyarországon készült paraszti megrendelésre.

Többfelé (pl. Göcsej, palócok) szokásban maradt, hogy csupán férfiak ülhettek mellé, a nők álltak, gyermek az asztalhoz nem is közelíthetett, s hívás nélkül az idegen sem. Az asztalnál kötött ülésrend érvényesült, a házigazdával a főhelyen, jobbján a legidősebb fiúval vagy a megbecsült vendéggel.

Speciális asztalok: Az asztalszék nagyobb méretű, vastag lapú változata, disznóöléshez, húsvágáshoz (nagyszék, vastagszék, húsvágó szék, disznóbontó szék, boncolópad, vagy -asztal). A konyhaberendezésben a 20. században jelenik meg a kávás konyhaasztal. Elvétve a Dunántúlon a 19. században meghonosodott a falra szerelt, lecsapható asztal.
Az udvaron állt a malomkő (kűasztal).