A pásztorok jellegzetes eszközkészlete
a nagykunsági és a hortobágyi pásztorok jellegzetes eszközkészlete, amely tűzcsiholó acélból, a kova és a tapló részére bőrzacskóból, s az ugyancsak bőrből készült bicskatokból, esetleg még fatokba helyezett tükörből áll. Egyéb elnevezése: erszény, késség, pöszöre. Ezek az eszközök fémkarikára fűzött és fém- vagy csontgyűrűkkel, kupáncsokkal, sallangokkal díszített szíjakon lógnak. A régi pásztorkészségen még egy csontból készült árszerű tőr is lógott, amit a bocskor készítésekor a lyukak tágítására használtak.
Találóan jegyezte meg Herman Ottó: „Az erszénynek nevezett teljes készség a pásztorembernél az, ami az úriembernél a ’necessaire’; minthogy azonban a pásztor a magáét derekáról függve viseli, neki ékessége is, amelyre rápazarolja szépérzetének minden alkalmatos alakzatát.”
A pásztorok ezt az eszközegyüttest maguk készítették, részben a ló, részben a marha és birka bőréből, csontjaiból. Egy-egy pásztorkészség készítőjének nemcsak ügyességét, hanem ízlését, a bőrfeldolgozásában való jártasságát is dicséri. A pásztorkészséget övére felfüggesztve hordta a pásztor. Régen, amikor még divatban volt a széles bőröv ahhoz, a tüszőhöz csatolták vagy a szűrcsathoz erősítették és belelógott a szűrujjba. Egyik-másik pásztorkészséghez a kerek fejű fakanál is hozzátartozott. Ennek a bicskatok oldalán volt a tartója, amelybe a kanál nyelét dugták.
A pásztorkészség használata a századforduló táján szorult háttérbe, amikor a pásztorság körében is általánossá vált a gyufa használata. Az együttesből napjainkig csak a bicskatartó maradt meg; ezzel itt-ott még ma is találkozunk. A pásztorkészséget nálunk az ország más vidékein is ismerték és használták.
Herman Ottó írja, hogy Cegléd város irattárából előkerült egy 1723-ból való „acél és erszényrész”, amely a Herman Ottó által leírt szájhagyomány szerint a város bírájának volt a hivatalos eszköze, azzal a rendeltetéssel, hogy ha valamely háznál kialudt a tűz, a bíró ezzel tartozott az illető ház részére tüzet csiholni, ha erre nem volt más mód.
Pásztoraink a pásztorkészségben olyan eszközegyüttest őriztek meg, amely – különösen a 16–17. sz.-ban, de még később is – az utasok, a vándorok stb. felszereléséhez tartozott, s a legszükségesebb eszközeikkel együtt övükre függesztve hordták magukkal.