Vasból vagy rézből készült, domború fenekű, füllel ellátott főzőedény

Szabad vagy nyílt tűzön való használatra készült.

Elnevezései: bogrács, fazék, üst, ill. katlan szó különféle változatai, melyek az edény anyagára, nagyságára vagy rendeltetésére utalnak: rézbogrács, vasbogrács, vasfazék, rézfazék, réz üst: kicsi üst, üstöcske: halászbogrács, lekvárfőzőbogrács, ordafőző-üst stb.

Főként vásárokon szerezték be, valamint vándorcigányoktól, vándorkereskedőktől. Az ország nyugati felén fazék, vasfazék stb. elnevezésű; a Duna–Tisza közén bogrács, a keleti részén üst a neve.

A különböző nagyságú üstöket nemcsak ételfőzésre alkalmazták, hanem disznóöléskor, lakodalomkor, szilvalekvár vagy hamulúg főzésére, vízmelegítésre, zsírolvasztásra stb.
A Dunántúl D-i részén az ún. vasfazék körte alakú, rézből kalapálva készült, a kutatás balkáni eredetűnek tartja. A Dunántúl többi részén az Alföldön is ismert típus terjedt el, mely kihajló szélű, mély, tál formájú. Az Alföldön az üstben nemcsak főztek, hanem sütöttek is.

Az üst fontos tartozéka volt az erdélyi pásztortüzeknek. Az erdélyi ételfőző üstök majdnem félgömb alakúak, általában öntöttvasból készültek és egyszemélyestől kezdve voltak olyanok is, amelyekben húsz ember számára is lehetett főzni.

Az öntöttvas üstök a múlt század közepétől terjedtek el a korábban használt rézüstöket kiszorítva. Az ordafőző üstök mindenütt vörösrézből, belül ónozással készültek, s ezek különböző formai változatai terjedtek el az erdélyi pásztorok között.

Az üstöket a tűz fölé függesztik, vagy feltámasztják különféle eszközökkel. Általában a házi tűzhely fölé láncon vagy kampós rúdon lógott az üst.
Szabadban a  szolgafán, különféle állványokra függesztve. A feltámasztás ismert módozatai a vas-háromlábak, a különböző katlanok és az üstházak is.

A honfoglalás és kora Árpád-kori eszközkészlet egyik legjellemzőbb régészeti tárgytípusa a cserépüst vagy cserépbogrács. Gömbölyű fenekű, két oldalán a peremén fúrt két-két lyuk segítségével felfüggeszthető 4–7 l űrtartalmú edény. A Kárpát-medencébe a honfoglaló magyar népességgel került be. Elsősorban az alföldi tájakon terjedt el. Használata a 13-14. századig kimutatható.